Néha teljesen lehetetlen küldetésnek néz ki, hogy valahogy kapcsolódjunk a gyermekhez.
Ahogy elérünk a kamaszkorhoz, drámai változás veszi kezdetét a gyermek viselkedését, hangulatait, kapcsolatait és önképét illetően. Nagyon sok szülő tapasztalja az eltávolodást és az az igazság, hogy mindez elkerülhető, ha már korábban stabil alapokon nyugvó családi hálót alakítunk ki. De a változtatáshoz soha nincs késő, ha már nagy a távolság, akkor is fel lehet építeni a bizalmi kapcsolatot, igaz, egy kicsit több munkát kell belefektetni. Bár hihetetlen, apró változások a mindennapokat illetően hatalmas eredményt hoznak.

1. Minden nap tölts vele időt

A szülők példája rendkívül nagy hatással van a kamaszok fő döntéseire. Lázadnak, vagy kapcsolódnak. Ha az alap szociális készségeket otthon meg tudják tanulni, nem fognak elfordulni és máshol választ keresni kérdéseikre.

Amikor a gyerekek kicsik voltak, rengeteg időt töltöttünk velük, ápoltuk, puszilgattuk őket, játszottunk és tanítgattuk csupa érdekes dologra. De ahogy elérkezik a kiskamaszkor, ezek a megszokott együttlétek eltűnnek, vagy teljesen megváltoznak. A legkönnyebb rámondani, hogy kamaszodnak és nem akarnak velünk lenni. Pedig ez a kor nem jár szükségszerűen elfordulással, amennyiben ez történik, valószínűleg a családi kör kapcsolatrendszere hibás.

A gyermek természetesen eltávolodik, hiszen ekkorra már nagy fokú függetlenedési kényszer alakul ki benne, intelligenciája és testi adottságai pedig csak ösztönzik, hogy új dolgokat próbáljon ki. Ennek ellenére a kamaszkor egyik tipikus jellemzője, hogy a gyerekeknek óriási szüksége van a tudatra, hogy a szülő ott áll mögötte és bármikor fordulhat hozzá. Így tudunk kapcsolatban maradni, vagy újrakapcsolódni a gyermekhez.

Ehhez minden nap töltsünk együtt időt, ami minőségi és csak arról szól, hogy minden figyelmünk egymásé. Lehet, hogy a kezdet kezdetén csak 5 perc, de idővel ezek az együttlétek egyre hosszabbakká válnak, kis szervezéssel és azzal, hogy a kamasz is szívesen fog részt venni.

2. Írj neki

Persze nem levelet. Mivel előkelő helyen szerepel a mobiltelefon és a szociális média csevegő alkalmazásai életünkben, használjuk ki a lehetőséget és kapcsolódjunk hozzájuk ilyen módon.

Fiatalabb korban még megengedhető a kis titkos üzenet az uzsonnásdobozba vagy a tolltartóba téve, de később ez már nagyon ciki a gyermeknek, így ha csak tudatni szeretnénk vele, hogy gondolunk rá (mert például dolgozatot ír), írjunk neki smst, vagy más üzenetet. De ne vigyük túlzásba, heti 1-2 alkalom bőven elég belőlünk, nem szabad, hogy azt érezzék, folyamatosan a nyakukon lógunk. 

Ha írunk a gyereknek, ne várjunk választ. Ha már egy OK, vagy “majd mesélek” visszaérkezik, az teljesen elfogadható ebben a korban. De, ha nem is válaszolnak, akkor is tudják, gondolunk rájuk és bármikor írhatnak, hívhatnak, kereshetnek.

Ha introvertált a gyermekünk, az írott forma megkönnyíti a kommunikációját, így ha szeretnénk hozzá kapcsolódni, ez egy nagyon jó lehetőség, mert így könnyebben ki tudja fejezni érzéseit.

3. Csináljatok együtt valamit

Jellemzően a vacsora egy remek alkalom lehet a családdal való együttlétre. Manapság sajnos egyre jobban kitolódnak időben a teendők és nem mindig van lehetőség együtt étkezni, de heti néhány alkalommal érdemes külön megszervezni. Ugyanígy segíthet, ha közösen végzünk házimunkát, elpakoljuk az elmosott edényeket, vagy akár együtt készítjük el az uzsonnás doboz tartalmát.

Ha már rá tudjuk venni az eltávolodott gyermeket ezekre az együtt töltött pillanatokra, következő lépésként valami minőségibb együttlét-szokást is ki tudunk alakítani. Dániában ez a szokás a “Hygge”, amely körülbelül meghitt együttlétet jelent és minden család számára évtizedek óta teljesen természetes, hogy a mindennapok része. Ilyenkor kikapcsolják az elektronikai cikkeket, együtt játszanak, olvasnak, mesélnek, beszélgetnek olyan dolgokról, amely nem szülhet vitát, hiszen nagyon fontos alapeleme ezeknek az együttléteknek, hogy “kint hagyják” a gondokat és a problémákat. Olyan elégedettséget, meghittséget lehet teremteni, ami feltölti a család tagjait energiával, és erősíti a kapcsolatokat.

4. Biztosítsd arról, hogy számíthat rád

Teljesen normális, hogy a gyereked inkább a barátaival szeretne lógni, nem pedig veled. De azok a fiatalok, akik egészséges családi alapokkal rendelkeznek, nem utasítják el a szülők erőfeszítéseit, hogy kapcsolatban maradjanak. A gyermeknek a szülő jelenti az érzelmi támaszt egész addig, amíg nem állnak készen az önálló boldogulásra, ezért fontos, hogy tudják, számíthatnak rád akár stresszesek, akár meg kell oldani egy problémát - függetlenül attól, hogy apró vagy óriási gondról van szó.

A szex, alkohol, drogok, depresszió, bántalmazás teljesen normális témakörök, ezek foglalkoztatják őket. Meg kell nyílnunk nekünk is, többé már nincs olyan, hogy tabu. Kérés nélkül nem kell megoldani a problémájukat, nem kell tanácsot sem adni, a lényeg, hogy meghallgassuk őket, hogy legyen egy felnőtt, akihez beszélhetnek. Ha nem ítélkezünk, ha nem irányítunk, később számukra is természetes lesz, hogy a szülőhöz forduljanak vészesetben.

Személy szerint rendszeresen felhívom a fiam figyelmét arra, hogy nincs olyan téma, amivel ne fordulhatna hozzám. Bármilyen kérdése van, ígérem válaszolni fogok a legjobb tudásom szerint, de nem fogom megmondani, mit csináljon, csak tanácsot tudok adni, ha kifejezetten erre kér.

5. Tanítsd meg priorizálni

Ismerős, amikor, egész nap csak kérsz, kérsz, kérsz? Mintha a falnak beszélnél. Aztán, ha nem csinálja meg, elveszíted a türelmed és kezdődik a műsor. A gyerekek fejében millió és millió dolog megy egyszerre és nem hiszem, hogy a kérésed áll a prioritási lista elején.

Amit én teszek, hogy a szemébe nézek, elmondom mit szeretnék és ha látom, hogy nagyon máshol jár, elismételtetem vele a kérésem. Ha éppen valamiben nagyon benne van, nem kényszerítem, hogy hagyja abba, hiszen mi se dobunk el csapot papot, amikor valamire kérnek. Ha megadjuk a tiszteletet, nagyobb az esély, hogy a gyerek is teljesíteni fogja a kérést. Miután felfogta természetesen, hiszen az éppen aktuális tevékenység teljesen elvonhatja a figyelmét.

Ez a mindennapos szituáció tipikusan arról szól, hogy meg kell ismertetnünk gyermekeinket a priorizálás fogalmával. Érdemes leülni beszélgetni arról, hogy a kéréseknek általában oka van és azok teljesítése előmozdítja a könnyebb boldogulást, a családi kapcsolatok erősödését és legfőképpen a számukra fontos tevékenységek folytatásának lehetőségét. Ha megy a hiszti, a duzzogás, az ellenkezés, feszültekké válunk, az pedig nem túl pozitív a folytatást tekintve.

Természetesen további módszerek segíthetik a hatékony és eredményes kapcsolatfelvételt, erről később írok a blogban.

Mindannyian szeretnénk, ha gyermekeink boldogak lennének. A boldogság receptje valahol ott van a skandinávok nagykönyvében, hiszen már több, mint 40 éve a világ legboldogabb országainak állandó dobogósai. Az, hogy ezt az állapotot tartósan fenn tudják tartani, azt jelenti, hogy már egészen kicsi gyermekként elsajátítanak és gyakorolnak egy bizonyos szemléletet, amit generációkról generációkra át is adnak egymásnak. Tehát ez a bizonyos szemléletű nevelés kultúrája rendkívül meghatározó a nyugat-európai nemzetek életében.

Manapság nagyon divatosak ezek a kérdések: A gyermekedet milyen foglalkozásra irattad be? Sportol rendszeresen? Milyen hangszeren játszik? Melyik nyelvre taníttatod? Jársz kézműves órára? Balett? Sakk? Ugye ismerősek? Talán mindannyiunkban felmerül már a kérdés, hogy vajon eleget foglalkoztatom szabadidejében? Megadok neki minden lehetőséget a fejlődésre ezáltal? Viszont én feltenném a kérdést: Ez kinek az érdeke? A gyerekek belső fejlődése érdekében tesszük, vagy valójában a szülői megfelelési nyomás által kényszerítjük őket minél kevesebb szabadidőre? Legtöbbször csak arról van szó, hogy a “képzett” szülők csak azért erőltetik a gyerekeikre a sok különórát, mert úgy érzik, ez adja vagy jelentheti az ő saját szülői sikerüket. Pedig valójában a játék az, ami a legjobb választás lenne a gyerek szabadidejét illetően. 

Egyfajta körforgásba kerülünk az által, hogy azt hisszük, a gyerekeknek a boldoguláshoz minél több különórára van szüksége, mert a társadalom azt hiteti el velünk, hogy a gyerekeknek a boldoguláshoz minél több különórára van szüksége. Ez mindenkit idegessé tehet. Vajon jót, jól és eleget teszek? - ezt a kérdést hajtogatjuk, miközben a gyermek valójában már nem is lehet gyermek. Nem feltétlenül szükségesek a készségfejlesztő és korai előkészítő órák, de még ha szülőként nehezen is fogjuk vissza magunkat, gondoljuk meg, mivel teszünk valójában jót. Ne idegeskedjünk e miatt, mert a gyerekek a mi tükörképeink és mindent megéreznek és átvesznek tőlünk. Nem azt mondom természetesen, hogy ne írassuk be csemeténket különórára. Egyszerűen csak arra szeretnék rávilágítani, hogy ne essünk túlzásokba.

A fiam zenei általános iskolába jár, ahol zongorán tanul játszani. E mellett a legnagyobb szenvedélyének hódol hetente két alkalommal, ez a foci. Kiemelkedően tehetséges karatés. De láttam, mennyire fáradt ennyi edzéstől, iskolától, tanulástól, élménytől, így döntenünk kellett. Ő már hónapok óta nyúzott, hogy nem szeretne karatézni, így hallgattam rá és akármennyire szerettem volna, hogy azt válassza, az ő vágyait szem előtt tartva a futballt választottuk. Nem célom, hogy élsportoló váljék belőle, csak szeretném, ha jól érezné magát abban, amit csinál. Az én dolgom csak az, hogy segítsem abban jobbá válni, amiben ő jól érzi magát. Vérzik a szívem, de az ő életét nem irányítani szeretném, csak megmutatni az utakat, amelyekre neki kell rálépnie. Fogom a kezét, de ő húz magával.

Amikor a gyerekek nem érzik a külső nyomást, erős belső hajtórendszert fejlesztenek ki magukban, ami a legfőbb az egészséges önbizalomhoz. Dániában például, a legközelebbi fejlődési zóna tisztelete az alapja minden tanulásnak. Ez azt jelenti, hogy a szülők segítenek a gyerekeknek, de nem lógnak a nyakukon. Hisznek bennük, és ezáltal a gyerekek is hisznek önmagukban. Ez csökkenti a szorongást, növeli az önbizalmat és hozzájárul a tanulás megszerettetéséhez. A játék kiváló eszköz ennek elősegítéséhez.

Tudósok tanulmányozták évekig az állatok játékát, választ keresve arra, hogy van e valamilyen evolúciós vonatkozása magának a játéknak. Rájöttek, hogy ez is az egyik módja annak, hogy megtanulják a stresszkezelést. Mászni, lógni, verekedni, kergetőzni és egyezkedni - ezekkel mind találkozni játék során. Az állatok és a gyerekek is olyan szituációkba teszik magukat, mint a küzdj vagy fuss, és egyéb stresszes helyzetek, s ezek során tanulják meg, mennyit bírnak még kezelni és aztán mit kezdjenek az esetekkel. Ők sosem próbálnak elérni olyan felnőttek által kitalált célokat, mint a díj, az osztályzat, vagy a szülői elismerés. Nincs dobogó, különdíj és trófea sem.

Keressünk néhány játékot, tegyük el a tabletet, menjünk a szabadba és hagyjuk játszani őket. Mind megtapasztalhatjuk, hogy az egyszerű játék - ami során hagyjuk, hogy maguk fejlesszék ki saját küzdőrendszerüket és belső iránytűjüket - a legnagyszerűbb különóra mind közül.

Felnőttként hajlamosak vagyunk elkendőzni bizonyos dolgokat a gyermekek elől, amivel óhatatlanul is hamis világképet mutatunk. Őszintének kell lennünk, akár jó, akár rossz dologról van szó. Az őszinteség természetesen nem kegyetlen igazság kimondása, hanem valótlanságok állításának elkerülése. Nem dicsérhetem a fiam, hogy milyen remekül focizott, ha látom, hogy egész mérkőzés alatt csak kódorgott a pályán. Ilyenkor inkább megkérdezem, fáradt volt e, mert láttam, hogy nem ment annyira jól a játék és megbeszéljük, legközelebb hogyan kerülhetjük ezt el. Ő is tisztában van azzal, hogy milyen volt a teljesítménye, így, ha mellé állok és biztosítom támogatásomról, minden ellenére, tudni fogja, hogy hiteles és őszinte voltam. Ez erősíti őt is, és a kapcsolatunkat is.

A gyerekek pontosan tudják, mikor mondunk nagyot, csak hogy bátorítsuk, és azt is tudják, hogy ez nem összeegyeztethető a valósággal. A negatív élmények során meg kell próbálnunk átkeretezni a képet, amit látunk, megmutatni benne a jót, felvenni a színes szemüvegünket és pozitív következtetéseket keresni, hogy átfordíthassuk bátorítássá a bizonytalanságot. De nem mondhatjuk, hogy ügyes volt, amikor nem, nem mondhatjuk, hogy Piroska megmenekül a farkastól és eleve nem falja őt fel az ordas - ilyen meseváltozattal is találkoztam már.

Mindenki ismeri Hans Christian Andersen nevét, az ő meséin nőttünk fel és adjuk tovább gyermekeinknek a történeteket. De nem is sejtjük, hogy azok a mesék, amiket mi hallottunk, köszönő viszonyban sincsenek a valódi Andersen mesékkel. Mégpedig azért, mert a mai “modern” nevelés próbálja megkímélni a rossztól, a szomorútól a gyerekeket, azt feltetelezvén, hogy ezzel kiegyensúlyozottabb és gyermekibb korszakot biztosíthat számukra.Az eredeti mesék sokszor szomorú véget érnek, a kis hableány - egyáltalán nem lélekkímélő Disney módon - öngyilkos lesz bánatában (természetesen finoman megfogalmazva habbá válik a tenger hullámain), az óvatlan, csellengő bárányt megeszi a farkas.

Ezek a befejezések valójában megtanítják őket arra, hogyan küzdjenek meg saját szorongásukkal, dühükkel, valamint segítenek megérteni saját és mások érzéseit, kifejlesztve bennük az empátia képességét. A realista világszemlélet nem azt jelenti, hogy a rosszra világítsuk rá, hanem azt, hogy elfogadjuk a történéseket a maguk valójában. Ezeket a meséket a skandináv országokban az eredeti verziójukban mesélik és bizonyítottan nincsenek olyan szörnyű hatással a gyerekekre, mint amennyire gondoljátok, ahogy most megrökönyödve olvassátok soraimat. Ezek az országok 40 éve a világ legboldogabb embereit nevelik fel. Csak bátorítani tudok mindenkit, hogy olvassatok sokat együtt, hiteles, őszinte történeteket, mert ezáltal a gyerekeknek is több szavuk és kifejezésük lesz, ha a saját életükről és érzéseikről szeretnének majd beszélgetni.

Ugyanez a realizmus kell, hogy megjelenjen a dicséretek terén is. A megfelelő módon, a megfelelő okért. Nem az eredményt kell magasztalni, hanem a munkát, amit belefektetnek a gyerekek, az utat, amit végigjártak. Az erőfeszítéseiket, a próbálkozásokat. Ha az eredményre, vagy képességeikre helyezzük a hangsúlyt, könnyen beleeshetnek a hibába, hogy azt hiszik, ők a legjobbak, a munkájuk tökéletes és fantasztikus, valamint munkájuk eredménye kizárólag magas intelligenciájuk, vagy zsenialitásuk eredménye. Az így dícsért gyerekek válnak nagyon gyorsan önbizalmuk áldozatává, akár nárcisztikus személyiséggé. Valójában pedig nem ezt szeretnénk elérni, hanem, hogy bízzanak önmagukban és elhiggyék, bármit meg tudnak tanulni, vagy el tudnak sajátítani attól függetlenül, hogy milyen képességekkel születtek.

A legfontosabb mégis, hogy példaként álljunk előttük, ne takargassuk önmagunkat. Nem vagyunk tökéletes szülők - hiszen ilyenek nem is léteznek. Lássák, kik is vagyunk valójában - hús-vér érző emberek, frusztrációkkal, örömökkel, erősségekkel és gyengeségekkel. Higgyük el, ha nem zavarjuk össze őket, ha hitelesek maradunk, akkor tényleg mi leszünk a tökéletes, de valódi szülők számukra.