Gyermekkorom tapasztalatai után megfogadtam, még egészen fiatalon, hogy ha nekem gyerekem lesz, nem fog kiabálást hallani. Most itt vagyok felnőttként, és bizony komoly erőfeszítés és munka árán sikerült csak száműzni kis családunkból ezt a szörnyűséget.

Előtte sokszor előfordult, hogy elveszítettem a türelmem, és előfordult az is, hogy felemeltem a hangom. Nagyon. És eljött az este, s bár mindig békében fekszünk le, ahogy néztem a pihenő fiamat, rettenetes lelkiismeretfurdalás tört rám. Tudtam, hogy ezen változtatnunk kell, mert sehova nem vezet. Ezt az alapbeállítást hoztam a múltamból, a gyerekkoromból, az emlékeimmel, és elhatároztam, hogy én máshogy fogom csinálni. 

Egyszer egy hindu bölcs a Gangesz partjára ment a tanítványaival. Ahogy sétáltak, arra lettek figyelmesek, hogy a közelben egy család tagjai kiabálnak egymással. A bölcs ekkor a tanítványaihoz fordult, majd mosolyogva megkérdezte:

„Miért kiabálnak egymással az emberek, amikor dühösek?”

A tanítványok elgondolkodtak, majd kis idő múltán így szólt az egyikőjük:

„Azért, mert amikor elveszítjük a nyugalmunkat, kiabálni kezdünk.”

„De miért kellene kiabálni – kérdezte a mester –, hiszen a másik ember ott áll melletted. Halkan is el tudnád mondani neki azt, amit akarsz.”

Néhányan a tanítványok közül szintén megpróbáltak válaszolni a kérdésre, de egyikőjük sem tudott olyan választ adni, amivel mindenki egyetértett volna. Végül a mester elmagyarázta:

„Amikor két ember dühös egymásra, akkor a lelkük eltávolodik egymástól. Ezért kezdenek el kiabálni, hogy megpróbálják áthidalni ezt a hatalmas távolságot. Minél messzebb kerülnek egymástól lélekben, annál nagyobb hangon kiabálnak, hogy meghallják egymást.

Mi történik akkor, ha két ember egymásba szeret? Nem ordítoznak egymással, hanem lágy hangon beszélnek, mert a lelkük nagyon közel van egymáshoz. Ha nagyon szeretik egymást, akkor sokszor csak suttognak, amikor pedig igazán közel kerülnek egymáshoz, akkor már meg sem kell szólalniuk, mert egymás tekintetéből is megértik egymást.”

A bölcs ekkor végignézett a tanítványain, majd így folytatta:

„Amikor vitatkoztok valakivel, soha ne hagyjátok, hogy a lelketek eltávolodjon egymástól. Ne mondjatok olyan dolgokat, amik még jobban eltávolítanak a másik embertől, különben egy napon majd olyan távol kerültök egymástól, hogy a lelketek már soha többé nem talál vissza egymáshoz.”

Ma már elég “könnyen” kezeljük a feszült helyzeteket, felismerjük őket és empátiával, odafigyeléssel hamar túljutunk rajtuk. Nem mondom, hogy nem szakad el nagy ritkán a cérna, mi is vitázunk, de ma már pontosan tudjuk, hogy hogyan kell. Ha pedig nagyon feszült a légkör, meg kell állni, mély levegőt venni, 10-ig számolni, és tartani magunkat. 

Egy gyönyörű szombat délután a parkba indultunk focizni 9 éves fiammal. Már alig vártam, hogy csodálhassam, milyen ügyesen cselez, ahogy gólokat lő a grundon spontán szerveződött csapatának, lássam kipirult, boldog arcát. Amikor leértünk, a pályán a fiamnál egy-két évvel idősebb gyerekek fociztak, s láttam az enyém arcát, ahogy szokatlan módon lefagyott és kérlelt, hogy inkább játszunk ketten és ő nem szeretne a többiekhez beállni, mert mi van, ha “béna vagyok, nem megy, kinevetnek, fejbe rúgnak”. Azért volt szokatlan a szituáció számomra, mert a legtöbb esetben szeret a társaság középpontja lenni, megmutatni, milyen jól cselez, együtt szaladgálni a gyerekekkel.
Fáradt voltam, nyűgös is kissé, nem vettem észre, hogy a türelmetlenség átvette a hatalmat és utasítottam, hogy “márpedig, ha lejöttünk, állj be, minden rendben lesz”. Rám nézett kétségbeesetten és megrázta a fejét. “Nem akarok.” Nem tudom, mi lehetett, ami miatt ilyen félénkké vált ott, a ráadásul megszokott szituációban, de azt hiszem nekem is gyenge pillanatom volt, mert mérgesen rászóltam. “Akkor minek jöttünk le, haza akarsz menni? Annyira akartál focizni, és most azt mondod mégsem? Nem is fogunk lejönni többet, ha így viselkedsz!”  
Abban a pillanatban megdöbbenve láttam magam kívülről. Nem akartam így beszélni vele, nem is akartam így viselkedni, pláne nem megbántani, vagy megszégyeníteni. Észrevettem, hogy semmibe vettem az érzéseit, a gondolatait, és nagyon helytelenül reagáltam.
Mély levegőt vettem, leguggoltam hozzá és a szemébe néztem. “Ne haragudj rám, nem tudom mi ütött belém, azt hiszem fáradt és nyűgös vagyok. Nem kellett volna így beszélnem.” Ahogy rám nézett, szemeiben megkönnyebbülten láttam a megértést és a gyengédséget. “Semmi baj anya, de azért most inkább nem játszanék.” Magamhoz öleltem és megkérdeztem, akar e róla most beszélni. “Attól félek, hogy mivel én vagyok majdnem a legkisebb, senki nem fog nekem passzolni és olyan erősen megrúgják a labdát, hogy ha az eltalál, nagyon fog fájni.” Megértettem, hogy a kétségbeesés sokkal jobban úrrá lett rajta, mint azt gondoltam volna, így a közeli kis területen játszottunk ketten egy darabig. Egy jó fél óra elteltével több kisebb gyerek is érkezett a focipályára és a fiam is már szívesen csatlakozott az immáron vegyes korosztályú csapathoz.

Nem csak az tett boldoggá, hogy legyőzte félelmét és erőt gyűjtött a többi gyerektől, hogy ő is beálljon, hanem az, hogy magam is erőt találtam önmagam megállítására és az azonnali szemléletváltásra egy nehéz pillanatban.

Élt bennem erősen, hogy találjak valamiféle megoldást, tényleg nem akartam, hogy szomorú emlékeket tápláljak a saját gyermekembe. Kidolgoztunk egy stratégiát, amihez nagyon határozottan tartjuk magunkat.

1. Ha nyűgösek, fáradtak, hisztisek, idegesek vagyunk, vagy bármilyen frusztráló érzés bujkál bennünk, őszintén jelezzük környezetünknek. Ha mégis elfelejtjük megtenni, a másik odafigyel, és megjegyzi, hangosan kimondja: “Valamiért feszült vagy?” Ha tudjuk, hogy puskaporos a levegő, türelmesebbek vagyunk egymással, jobban odafigyelünk arra, amit teszünk, vagy mondunk.
   
   
2. Sokszor megbeszéltük már, hogy ilyenkor, ha valaki olyat mond, ami bántó lehet, azt ne magára vegye, hanem tekintse a szituáció kellemetlen velejárójának, ami nem ellene irányul, a szavakat csak az idegesség teszi egymás mellé, tartalma valószínűleg nem szándékos.
   
   
3. Fontos, hogy mindig figyelmeztetjük egymást. Ez bántó, sértő, szemtelen, és nagyon rosszul esik, és legfőképpen “Hagyd abba kérlek, megígértünk egymásnak valamit”.
   
   
4. Bocsánatot és időt kérünk lenyugodni. ”Kérlek most ne beszéljünk, mert véletlenül olyat mondok, amivel megbántanálak”. “Ne haragudj, olyat mondtam, amit nem gondolok komolyan, csak a düh és a kétségbeesés beszél belőlem”. “Beszéljünk erről egy kicsit később, most adj pár percet lenyugodni.”
   
   
5. És természetesen beszélünk róla később.

 Ma már eljutottunk oda, hogy ha valaki nem a megfelelő hangnemet használja, az első reakciója a fiamnak, hogy "nem hiszem, hogy így kellene beszélne". Ez egy lépés a hosszú úton, amelyen végig kell mennünk, ha empatikus, kulturált és szerető családi környezetet szeretnék mutatni neki, hogy aztán ezt a mintát vigye tovább saját alapbeállításának.